„Hobbihorgász vs. profi versenyhorgász” – miért ne szégyeld, hogy „csak” egy hobbihorgász vagy?
A hobbihorgászat létjogosultsága a árnyékában
Amikor hajnalban, még jóval a napfelkelte előtt leülök a vízpartra, és a finom pára lassan felszáll a tükörsima víz felszínéről, mindig eszembe jut, miért is csinálom ezt az egészet. A horgászat számomra messze nem pusztán egy hétvégi időtöltés. Ez egy mély, zsigeri szenvedély, egy olyan biztos pont a rohanó hétköznapokban, ami nélkül egész egyszerűen sokkal szegényebb lenne az életem. De ahogy egyre többet bújom a közösségi médiát, egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem a kérdés: vajon tényleg mindenkinek versenyhorgásszá kell válnia ebben a sportban ahhoz, hogy igazi horgásznak érezze magát?
Ahol a versenyhorgász kezdődik – és ahol az én határaim vannak
Mielőtt bármibe is belekezdenék, egy dolgot szeretnék nagyon határozottan leszögezni: maximális tiszteletem a profi horgászoké, a hazai és nemzetközi versenyzőké. Amit ők letesznek az asztalra, az valami elképesztő. Az a fajta tudatosság, villámgyors helyzetfelismerés, brutális taktikai felkészültség és az a rengeteg, kőkemény munka, amivel ők űzik ezt a sportot, számomra őszintén lenyűgöző.
Férfiasan be kell vallanom: én soha az életben nem fogok felnőni erre a szintre. Nincs meg rá az az időm, amit ez megkövetelne. A pénzügyi keretem, és legfőképpen talán az a speciális, mindent kizáró versenyzői fókusz is hiányzik belőlem, ami ehhez az elit szinthez elengedhetetlen.
Ugyanakkor egy percig sem vagyok rest tanulni tőlük! Minden egyes trükköt, finomított szereléket, új etetési stratégiát, amit a profik a különféle platformokon megosztanak velünk, szivacsként szívok magamba. Tisztában vagyok vele, hogy ők viszik előre a sportágat. Az ő innovációiknak és visszajelzéseiknek köszönhetően fejlődik a horgászcikk-ipar, aminek a gyümölcseit végül mi, egyszerű horgászok is élvezhetjük a vízparton.
Nem kell mindent túltolni
De! És itt jön egy nagyon fontos „de”, amit érdemes mindenkinek ízlelgetnie. Bennem is pontosan ugyanakkora, megalkuvást nem tűrő, lángoló szenvedély él a horgászat iránt, mint a világbajnokokban. A különbség mindössze a célkitűzésben és a vízparton töltött idő funkciójában van.
Nem kellene mindent a profi versenyzés szintjére emelni a hétköznapi horgászatok során. A trendeket figyelve sokszor érezheti úgy egy teljesen átlagos horgász, hogy ha nem a legújabb, űrkutatásban is használt karbon csodával, és nem milliméterre és másodpercre kiszámított, patikamérlegen porciózott etetési stratégiával ül le a tópartra, akkor már nem is csinálja jól. Pedig a horgászat nem színtiszta matematika, és lássuk be: nem mindenki alkalmas – vagy egyáltalán nem is vágyik – arra, hogy folyamatos nyomás alatt, versenykörülmények között teljesítsen. Arra, hogy versenyhorgásszá váljon.
A hobbihorgász is igazi horgász. Ő a saját lelki békéjéért, a természettel való kapcsolódásért, és a halfogás ősi, megunhatatlan izgalmáért megy ki a vízpartra.
A „pörköltfőző” versenyek védelmében
Ezzel el is érkeztünk egy olyan témához, ami mostanában sokszor megüti a fülemet, és ami mellett egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni. Számtalanszor hallom, különböző fórumokon, hogy a helyi, egyesületi vagy baráti amatőr horgászversenyeket afféle degradáló felhanggal csak „pörköltfőző versenyeknek” titulálják.
Ez az a pont, ahol meg kell állnunk egy pillanatra. Tisztelettel, mindenfajta vádaskodás nélkül, de határozottan át kell gondolnunk a dolgokat. Ezek a kis, helyi megmérettetések jelentik a hazai horgásztársadalom gerincét. Igen, ezek a versenyek általában baráti összejövetelek. Nem bírnak akkora téttel mint egy országos-, vagy világbajnokság. Viszont egy adott közösségben, nem vérre menően rangsorolhatják felkészültségüket a versenyzők. Arról nem is beszélve, hogy ezeken az eseményeken talán több szó esik a bográcsban rotyogó marhapörköltről, a régi, ezerszer kiszínezett sztorikról és a baráti ugratásokról, mint a hajszálelőkék tizedmilliméteres pontosságáról. Tegyük a szívünkre a kezünket: vajon nem pontosan ezeken a vízpartokon, ezeken a baráti, „pörköltfőző” eseményeken indult el mindenki először? A ma csúcsra ért, legnagyobb bajnokok is egykor egy egyszerű botot szorongatva, a faluszéli kis tavon, egy ilyen jó hangulatú helyi versenyen élték át először azt az eufóriát, ami aztán elindította őket a profivá válás rögös útján.
Ezek a közösségi események egyáltalán nem érdemelnek lesajnálást. Egyben tartják a helyi közösségeket, itt adják át az öregek a tapasztalatot a fiataloknak, és itt, a „bogrács füstje” mellett születik meg az a generáció, amelyből talán majd kikerül a jövő nagy versenyzője. Degradálni ezeket a rendezvényeket pont olyan, mintha a saját gyökereinket tagadnánk meg.
A víz összeköt minket
A vízparton végső soron mindannyian egyenlőek vagyunk. A profi, aki épp a következő komoly világversenyre teszteli a szereléket egy stopperórával a kezében, és a hobbihorgász, aki egy fárasztó munkahét után csak egy csendes szombat délelőttre vágyott, békésen meredve az úszójára, feederspiccére.
A szenvedélyünk közös, csak az utunk más
Tanuljunk a versenyhorgászoktól, ismerjük el az elképesztő eredményeiket. Viszont soha ne felejtsük el: a horgászat alapvetően egy csodálatos, mindenki számára nyitott hobbi, vagy sport. Mindenkinek a saját szintjén, a saját örömére kell megélnie. Tiszteljük a profikat, tiszteljük a hobbihorgászokat. Tiszteljük a halat és a vizet – hiszen ez az a csoda, ami mindannyiunkat összeköt.
Görbüljön mindenkinek!
